A cséplésről még egyszer

A pár héttel ezelőtti bejegyzés apropóján néhány további, fényszarusi kötődéssel is bíró részlettel kapcsolódunk itt a gépi cséplés témájához. A gépi cséplés a XIX. század végén jelent meg a Jászságban. A gépesítés első időszakában a cséplőgépet „tüzesgéppel”, azaz helyhez kötött gőzgéppel hatalmas bőrszíjakon át hajtották meg. Az ilyen tüzesgépek mozgatása 8-10 lóval vagy ökrökkel valósult meg, így azok működtetése igen jómódú gazdaságot, vagy az arató közösség szerves összefogását igényelte. Az önjáró gőzgépek, azaz a gőzvontatók (vagy gőzekék) még a tüzesgépnél is nagyobb befektetést jelentettek, emiatt ezek igen ritkán tűntek fel a magyar tájon, azokkal jobbára az erős német és angol gazdaságok büszkélkedhettek, ennek ellenére Fényszarun sem voltak ismeretlenek, hiszen az emlékezet megőrizte jelenlétüket. Később, az 1920-as évek közepe tájától a gőzcséplést felváltotta a dízel- és benzinüzemű meghajtás, ahol a tüzesgép helyett közepes vagy nagyobb teljesítményű traktorok működtették a cséplőgépet. Az 1910-es, 1920-as években e mezőgazdasági gépek leggyakrabban a MÁVAG és a szintén hazai (Budapest, VIII. ker.) gyárrészleggel rendelkező Clayton-Shuttleworth típusok közül kerültek ki. Ez utóbbi gyárat 1912-ben összevonták a Hofherr-Schrantz művekkel, így az azt követően itt gyártott gépek Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth-megnevezéssel (röviden HSCS) kerültek forgalomba. A traktorhajtású időszakból szintén a HSCS (röviden a Hofherr) traktorai (a Geröcs-portán is egy ilyen dolgozott), valamint a Fordson modellek terjedtek el. Itt érdemes említésre a HSCS legerősebb modellje, amelyet hangja okán Hazaárulónak nevezett a köznép, lévén a magyar hadsereg is előszeretettel használta, holott hangja több kilométerről is elhallatszott, leleplezve így a honvédség tevékenységét. Fényszarun a visszaemlékezések alapján biztosra vehető, hogy dolgoztak ilyen típussal. Az 1924-es országos cím- és névjegyzéktár adatai alapján 1924-ben Jászfényszarun a Dobrotka-portán, Gergely Tamásnak, Koródi Sándornak, László Pálnénak, Tamás Istvánnak és dédnagyapámnak, Kiss A. Jánosnak a birtokában volt cséplőgép. Az elmondások szerint az 1930-as években a Galga mentén még a Márkusok szereztek be cséplőgépet. Tüzesgéppel - mivel annak beszerzése és fenntartása meghaladhatta volna a megtérülését – e gazdák feltehetőleg nem rendelkeztek, azt valószínűleg bérelték a cséplés időszakára. Cséplés idején a cséplőgép-tulajdonosok összefogtak rokoni családokkal és közelbeli ismerősökkel, mivel a gépek üzemeltetését csak 15-20 fős munkacsapat (az ún. „gépesbanda”) láthatta el. A cséplésben való bárminemű részvételért a csépeltetők általában természetben, azaz csépelt gabona formájában fizettek. A gépi csépléskor a cséplőgéppel rendelkező udvar nem csak saját gabonáját dolgozta fel, hanem a környékbeli, saját cséplővel nem rendelkező gazdák is betársultak. A betársult gazdák általában szekereken helybe vitték a csépelendő szálas gabonát, de ha nagy és nehézkesen mozgatható mennyiségről volt szó, akkor akár a cséplő apparátust is az asztaghoz vontathatták megbeszélés alapján. Természetesen a cséplésért cserébe a betársult gazdák saját gabonájuk egy részét „befizették” a cséplővel rendelkező gazdának és a gépesbanda tagjainak, máskor pedig pénzben fizettek. A cséplőgépet Kiss A. János dédapám valamikor a századelőn szerezhette be. A család amúgy is fogékony lévén a gépi technikák alkalmazásárára, nem meglepő, hogy nagyapámat és testvéreit sem lehetett távol tartanai a csudagéptől. Nagyapám két testvére, Kiss A. Pál és Kiss A. Sándor kezelték a gépeket, a műszaki részletekért feleltek, amihez nagy affinitásuk volt. Nagyapám, Kiss A. Vencel pedig nyugodt természetét kamatoztathatta a kévék adagolásánál. Nagyapám türelme tehetséggé érett, ahogy az kiderül abból, hogy apám mindig a legnagyobb büszkeséggel mesélte nagyapám feladatát a csépléskor: „nagyapád etető volt, csak ő tudta olyan finoman, egyenletesen etetni” a gépóriást. „Etetőként” dolgozni annyit jelentett, hogy az erre felkért személy felkapaszkodott a cséplőgép tetejébe, a garathoz, és az aratólányok által a magasba hajított kévéket elkapta és egyenletesen, se nem túl lassan, se nem túl gyorsan a garatba eresztette, adagolta. A jó etetést a hevesen zakatoló masina egyenletes közepesen magas hangszínű zúgással hálálta meg. Ha túl sok szál került egyszerre a gépbe, az mélyen búgó morajjal hőkölt fel, a túl vékony kéve, magasabb, visító hangot eredményezett. A feladat kulcsfontosságú volt, hiszen ettől a mozzanattól függött az egész művelet menete, a csépelés minősége. Apám legalábbis ekképpen mesélte az 1920-as évek végéről való visszaemlékezéseiben. Mikor tehát eljött az aratás ideje, nagyapám elszegődött etetőnek. Szinte soha sem saját apja gépénél dolgozott, az nagy luxus lett volna, sokkal többet nyert a családi gazdaság akkor, ha nagyapám tehetségét más gazdaságban aknázták ki. Nagyapa leggyakrabban a közeli, ismerősi kör egyik tanyasi gazdájának aratási munkálataiba kapcsolódott be. A csépléshez jó tucat ember kellett. Mikor mindenki összegyűlt, nagyapám felkapaszkodott a gépezet tetejébe, és várta, hogy a lányok dobják a kévéket. Az asztagot egy férfi kezdte meg favillával és egy egész sor aratólány állt közte és nagyapám között, úgy jött a kéveköteg kézről-kézre. A munkát kora reggel, virradatkor kezdték. A munka délig megállás nélkül folyt, a rekkentő hőségben és a gép okozta hatalmas por és pelyvafelhőben. Delet ütött a toronyóra, mikorra a nagyanyámtól útra bocsájtott apám, a 7 éves Vencike megérkezett az addigra már jócskán kihűlt ebéddel nagyapámhoz az aratás helyszínére. Apám gyalog, ha kellett futva tette meg az olykor 8-10 km-es utat. Megérkezvén ámulva nézte apját a zörgő, porfelhőben rázkódó gép tetején, körös-körül a sok idegennel, akik adott ütemre, szinte egy emberként sürögtek-forogtak a munkában: „nagyapád diktálta az iramot, tőle függött mindenki, az egész művelet üteme, a kenyérbúza tisztasága. Amikor nagyapád etetett, sosem hőkölt fel a gép, mindig gyönyörű egyenletesen járt.” A cséplés napi 10-12 órán keresztül folyt, megszakítás nélkül. Estére járt már az idő, midőn szétszéledt a cséplő gyülekezet. Hazamentek, hogy másnap újra összegyűljenek, hogy újra 10-12 órát dolgozzanak. Hacsak közbe nem szólt az időjárás egy nyári zápor formájában… Kiss Dávid Sándor A képeket köszönjük Berze Lászlóné Büchler Évának.