Olvasok, tehát vagyok!- 2019-es könyves kihívás összegző gondolatai egy olvasó könyvtáros szemével

„Az irodalom egyik nagy rejtélye abban áll, hogy ez a bizonyos lényeg vagy szubsztancia, amit az író és az olvasó egyaránt érzékel, mindkettejükön kívül helyezkedik el, valahol egy könyvoldalon, egy papírlapon.” (Jonathan Franzen)
Kissé elcsépelten hangik már a néhány éve még kuriózumnak számító könyves kihívás fogalma. Pedig mióta hódító útjára indult nagyon sokan, nagyon sok helyen, számtalan formában teljesítik szorgalmasan. Mi is 5. éve szedjük sok-sok pontba év elején a kérdéseket és szempontokat. Hol könnyebben, hol nehezebb teljesíthető listával készülünk. Az egy szuszra elolvasott 50-52 könyv igen nagy teljesítmény. Tulajdonképpen mindennapi olvasást igényel, kevés bliccelési lehetőséggel, viszont kapunk cserébe mindennapi relaxációt, belső utazást, agyi stimulációt, de mindenekelőtt nyugalmat és lelassulást.
A könyvrengetegben teljesített irodalmi túra lehetne magányos tevékenység is, azonban Jászfényszarun közösségi tevékenységgel is párosult. A magunk mögött hagyott évet ugyanis minden januárban egy ünnepség keretében összegezzük, kibeszéljük. Kedvenceket, csontig hatoló, mélyen érintő olvasmányélményeket és akár csalódásokat, meg nem értett irodalmat, dühítő témaköröket csereberélünk egymással. Vannak aha-élményeink, nagy felismerések, könnyekig megható sorok és elpazarolt percek, órák. Ízléssel nem vitatkozunk, ez alapvető! Ízlést formálhatunk? Természetesen! Nyitottak vagyunk más olvasmányélményeit átélni? Hogyne.
Január 31-én megtartott összejövetelünk egész különösen alakult, a megyei lap is kíváncsi volt, hogy mit is csinálunk mi ebben a körben? Mit jelent nekünk 2020-ban az olvasás, az irodalom?
Mondhatnánk nagyzolva : magát a világot. Minden olvasónak egy-egy újabb világot, annyiszor, ahány kötetet elolvas. Jól hangzik, ugye? Hogy csináljuk ezt, mi olvasó emberek? Miért foglalkozunk ezzel folyamatosan? Miért „baj” az, ha valaki nem olvas? Mi az olvasás?
Olvasáson az írott nyelv által hordozott nyelvi jelentés megalkotásának képességét értjük. Két alapja van: a nyelvi megértés és a dekódolás. Az olvasás, mint tevékenység nem passzív, egyoldalúan befogadó folyamat. Ahhoz, hogy ténylegesen megértsük a természetét, látnunk kell, hogy a gyakorlott, hatékony olvasó interaktív és kompenzációs folyamatként használja, hiszen olvasás közben a már meglévő tudásával veti össze az olvasottakat, ismereteit kompenzálja a szöveg által, figyeli a szerző szándékát, a szöveg stílusát.
Ez egy kicsit tudományosra sikeredett, de valóban, semmiképpen nem passzív dolog. Kívülről lehet, hogy annak látszik, egy könyvvel a kezében gubbasztó ember, akihez ráadásul szólni sem lehet. Viszont mi folyik belül, az agyban, a lélekben? Színek, ízek, szagok, sosem látott vidékek ismerősként köszönnek vissza. Szereplők, akikhez a 120 oldal után ragaszkodunk, többet akarunk róluk tudni és nagyon mérgesek tudunk lenni akkor, ha egy megfilmesítés során másképp néz ki, mint ahogy kellene. De milyen csodálatos is ez! Ahány olvasó, annyi verzió. Valaki fejében éppolyan volt az a táj, az az alak, mint abban a filmben.
„Aki titkokat vagy történeteket mond el, gondolnia kell arra, aki hallgatja vagy olvassa őket, mert minden történetnek annyi változata van, ahány olvasója.” (John Steinbeck)
Messzire kanyarodtam…de szerettem volna érzékeltetni, hogy az olvasás egy élő organizmus vagy egy megfoghatatlan matéria is lehet. Mert mindenki olvasó, aki könyvet olvas. Mindenki más vár, mást ért (meg), máshogyan, néha vannak kapcsolódási pontok, nagy egyetértések, nagy meg nem értések.
Az örök vita: szépirodalom vagy lektűr? Magvető Kiadó vagy Álomgyár? Kortárs szépirodalom vagy klasszikusok?
Van-e színteződés az irodalomban? Baj-e, ha nemcsak szépirodalmat olvasunk?
Véleményem szerint nem baj. De olvassunk azt is. Mert kell, mert nem hiába van az elnevezésben, hogy szép.
Van olyan helyzet, amikor nem a cselekmény, nem a sodrás számít, csak a szép szavak, csak a megfoghatatlan valóság, amit csak a szépirodalom tud hűen visszaadni. (Vagy nem…) Mondják a krimi elolvashatatlan, mert csak a könyv végét várod, a megoldást, hogy ki a gyilkos és nem figyelsz a könyvre, nem figyelsz a szavakra, mert azok csak egy célt szolgálnak, mutatnak a megoldás felé. Milyen üresnek és éhesnek érzed magad, ha eljutottál az utolsó betűig, hát ennyi volt csak? Hová tűnt a könyv?
A szépirodalom más, ott nem kell sietni, ott ízlelgetni kell a mondatokat, megállni és elámulni: Istenem! Ezt én is így érzem, de sosem tudtam volna megfogalmazni, szavakba önteni. Szeretnéd, ha a könyv örökké tartana, ha sosem lenne vége, ha tartana még. És igen: van konklúzió, üzenet, nyom, ami megmarad, nem illannak el a betűk, ott, bent maradnak, beépülnek a gondolatainkba.
„Az olyan ember, aki könyvet olvas, soha sincs egyedül.” Carlo Goldoni
Igen, sosem vagyunk egyedül. Ebben az olvasóközösségben biztosan nem. Tartjuk a kapcsolatot, immár facebook csoportként is. Online és offline módon, bibliofilként és digitális bevándorlóként. Mert a könyv az szent, az marad, mert ő a velünk élő világmindenség.

A rendezvényről a szoljon.hu is tudósított:

https://www.szoljon.hu/kozelet/helyi-kozelet/kozosseget-formalt-a-fenysz...

Nagy Ildikó
könyvtáros